Jump to Navigation

Jeffrey Stone: Harc az Éj Kövéért

(részlet)

Óriási csarnokba lépett. Alapterületre nem nagyobb, mint amelyikben a medence található, de kupola borult fölé, és ez fokozta a hatást. Vastag, faragott oszlopok sorakoztak a falak mentén, és bár sehol sem látszottak szenteket ábrázoló freskók, gyóntatófülkék meg hosszú padsorok, Leont mégis a kis falu templomára emlékeztette. A terem közepén kör alakú gránitemelvény állt, amelyre három lépcsőfok vezetett fel. Egymástól egyenlő távolságra három mellszobor állt odafönn, és középen egy jóval nagyobb büszt csonkja. Hiányzott a feje.
Az ép mellszobrok közül kettőt undorító, ragacsos massza borított, arcvonásaikat nem lehetett kivenni. Az egyik alá cirkalmas pajzsot véstek, rajta hatágú sátáncsillag, benne egy nyitott szem. A másik szobor pajzsa egyszerűbb volt, közepén nagy T betű látszott. Hogy miféle isteni vagy családi címerek lehettek, azt Leon nem tudta.
Ellentétben az előző kettővel, a harmadik szobor valósággal csillogott a tisztaságtól. Pajzsára egy görcsre kötött, saját farkába harapó kígyót véstek. Leon közelebb lépett, jobban szemügyre vette, és megdermedt ijedtében. A szobor félreismerhetetlenül az ezüsthajú férfit ábrázolta.
A fejetlen büszt sima talapzatán verssorok ékeskedtek:

Vértó torka mélyén, Csontfa gyökerének
Átkozott tövében, a Kulcs lenn hever.
Sziklafal ledől, s zsákutcába érvén
Utadat megleled Éjféli Hold hevén.

Halál vezet tovább nyirkos alagúton,
Ha járat őrének Bal Kéz lesz végzete.
S vaksötétben kérdé Hideg fő az úton:
Hányszor kelt föl nap, míg felszenteltetett?

Válaszútra jutva Rubinszem s a Kőszirt
Csókja majd mutatja, merre s hogyan tovább.
Alkonyfényhez érvén vágyaidra gyógyírt
Ha nem lépsz bátran fölé, sosem találsz.

Itt már helyben leszel; Hatalom rejtekén,
Hideg Fény, Sötét Láng, Káosz háromszögén.
Ott pihen szótlanul szerető szív ölén –
Lüktet a Hatalom a csodás Éj Kövén.

– Az Éj Kövének legendája – hallatszott egy óvatos női hang. – Ki megszerzi, mindenekfölötti hatalom tulajdonosa lehet, míg tart az Éj.
Leon megfordult. Elakadt a lélegzete. Egy istennő lépett ki az egyik oszlop mögül. Karcsú alakja, büszke tartása legalábbis ezt sugallta. Selymes, szőke haja a válláig ért, szeme az ég kékjét hordozta magában. Lenyűgöző magabiztosság áradt lényéből, büszke arcvonásai az ősi korok papnőire emlékeztették Leont. Magabiztossága mögött azonban némi bizonytalanság is bujkált.
Bokáig érő brokát köntöst viselt, amelyet különös ábrák díszítettek, mellétől a nyakáig a ruha kivágását átlátszó, fehér fátyol takarta. Lábán szandált hordott, csuklóján arany karkötőket, minden ujján drágaköves gyűrűket. Csak egy korona hiányzott a fejéről, hogy Leon azt higgye, Cherubion királynője közeledik felé.
– Asszonyom... – kezdte Leon. Elakadt a szava, nem tudta, mit mondjon ennek a büszke nőnek, aki így közelről rendkívül fiatalnak tűnt. – Úrnőm...
– Azt rebesgetik, érkezett hozzánk valaki a külső világból – mondta a lány csengő hangon. Valamivel halkabban folytatta. – Egy másik világból, mely a közelünkben van... és mégis oly távol...
– E világ neve: Föld – mondta Leon. Nagyot nyelt. Igyekezett határozottnak, rettenthetetlen hősnek látszani. – Amerikai vagyok, de egy svájci faluból, Le Sentier-ből kerültem ide.
– Különös, barbár nevek – ízlelgette a lány. – Amerika... Le Sentier... Föld... Kicsavarodik a nyelvem, míg kimondom. Bár a Föld... ismerős. Hallottam már valahol.
– A nevem: Leon Silver.
A lány az oszlopok közötti homályba nézett, és homlokát ráncolva tűnődött valamin. Nyilván nem is hallotta a bemutatkozást.
– Az Éj Kövének legendájához fűződik egy másik legenda is – mondta lassan, tagoltan. – Ha Kevanaar nem tér vissza, elküldi maga helyett követét, a mi Megváltónkat, ki dacolni fog a három gonosz hatalmával, s jólétet hoz a népekre. Megszerzi az Éj Kövét, hogy legyőzze azon hatalmakat, mik rontást hoznak világunkra.
A kimondatlan kérdés ott lebegett a levegőben. Leon nyelt egyet. Érezte a feszültséget a lány tekintetében, és szeretett volna igenlően válaszolni: ő a Megváltó... De nem volt hozzá bátorsága.
– Hogy én vagyok-e az – kezdte –, akiről beszél, nem tudhatom. Másik világból érkeztem, ennyit már tudok. De nem többet. Fogalmam sincs, mit tartogat számomra a sors, mi vár rám itt Cherubionban. Azonban büszke lennék rá, ha harcolhatnék önért, és teljesíthetném a vágyait.
A lány elpirult, és hátralépett.
– Nem beszélhetek tovább, mert... mert szent fogadalmat tettem, hogy nem leszek másé, csak az övé.
– A Megváltóé?
– Most... távozom.
Leon nem akarta, hogy máris eltűnjön.
– Várj! – kiáltotta a kelleténél kicsit hangosabban, tegezésre váltva. – Honnan tudod, hogy nem én vagyok a Megváltó?
A lány megtorpant.
– Magad mondtad.
– Csak azt mondtam, hogy nem tudom... hogy semmit sem tudok. Meglehet, én vagyok az a személy, akiről a legenda szól, és nagy hibát követsz el, ha most magamra hagysz ahelyett, hogy részletesen beavatnál a feladatomba!
– Összezavarod a gondolataimat – mondta a lány bizonytalanul. – Nem tartózkodhatom itt sokáig, e szentélyben... és nem tudom, nem Sang csapdája-e ez.
– Én sem – vallotta be Leon. – Szeretném tudni. Ám ehhez az kellene, hogy elmondja végre valaki, mi történik itt.
A lány figyelmesen végigmérte.
– Mit kívánsz tudni?
– Mi történik Cherubionban? Mi ez a legenda? Mit kell tenni a Megváltónak?
– Hát... évszázadokkal ezelőtt, a katasztrófát követően Kevanaar eljött e kontinensre, összegyűjtötte az elvadult népeket, és megalkotta Cherubiont. A bolygón Cherubion az egyetlen kontinens, ahol emberek élnek. Kevanaar isteni erejével megtörte a nyugati mágusok hatalmát, és maga mellé állította a letűnt kultúra maradványaiból táplálkozó technokratákat messzi keleten. Cherubion minden népe egyesült, és sokáig békében, nyugalomban élt. Aztán egy napon Kevanaar más bolygóra távozott, hogy megkeresse távoli őseink leszármazottait, akik még a katasztrófa előtt áttelepültek egy másik világba. Kevanaar félt, hogyha egy emberre bízza minden hatalmát, Cherubion zsarnok kezébe kerülhet távolléte alatt. Így hát megosztotta mindazt, amit tudott. Három volt tanítványa, Choler, a feketemágus, Melan, a technokrata, és az őrült Sang osztoztak ezen a hatalmon. Egyik sem uralkodhat a másikon. Kevanaar egy verset hagyott rájuk, az Éj Kövének legendáját. Ha ismerik a verssorok értelmét, végigmehetnek az Éj Kövéhez vezető úton, és együtt megszerezhetik a hatalmas varázsszert. A négy versszakos versből mindegyikük csak egyetlen versszak magyarázatát ismeri. És titkukat féltékenyen őrzik. Évek óta marakodnak egymással a hatalomért, így szóba sem jöhet, hogy együtt próbálkozzanak az Éj Kövének megszerzésével. Choler sárkányai és lidércei Melan tankjaival és gépi teremtményeivel háborúznak. Sang, ez az eszelős félisten pedig semlegesnek vallja magát, de titokban igyekszik mindig annak veszteséget okozni, aki jobban áll. Mert tudja, hogyha a kettő közül bármelyik győzedelmeskedik, akkor az ő sorsa is megpecsételődik.
Leon a mellszobrokra mutatott.
– Ők azok?
– E hely valaha Kevanaar palotája volt. Mióta eltávozott, legrégebbi tanítványa, Sang vette birtokába... Sang őrült...
– Ezt tapasztaltam. – Leon komoran gondolt arra, amit az ezüsthajú mondott neki.
– Saját szentélyét rendezte be itt. A másik két félisten szobrát meggyalázta, mestere ábrázolatát elpusztította... mintha biztosan tudná, hogy soha többé nem tér vissza.
– Szóval, ha én lennék a Megváltó – sóhajtott Leon –, ezeket a félisteneket kellene megölnöm... De haláluk előtt kiszedni belőlük a titkukat, hogy meg tudjam szerezni az Éj Kövét?
– Lényegében – mondta a lány.
– Remek! – bosszankodott Leon. – Puszta kézzel bánjak el velük? Vagy fenyegessem meg őket a mutatóujjammal?
– Kevanaar küldötte bármire képes.
– És ha nem én vagyok?
A lány vállat vont.
– Akkor iszonyatos lesz halálod.
– Tényleg? Ez eszembe se jutott.
– Most... mennem kell!
– És a negyedik versszak? – buggyant ki akaratlanul Leonból. – Ki ismeri a negyedik versszak titkát? Az út végének leírását?
– A három tanítvány egymásra gyanakszik. Azt hiszik, valamelyikőjük két versszak megfejtését is ismeri. Mi azonban tudjuk, hogy a negyedik versszak magyarázatát csak a Megváltó ismerheti.
– Tudjátok? Honnan? És miért beszélsz többes számban?
– Bizonyítsd be, hogy Kevanaar küldötte vagy, és akkor megtudod. Addig semmit sem mondhatok. Semmit. Nem szabad róla tudnod... Felejtsd el azt is, hogy velem találkoztál, mert ha valamelyik félisten megtudja, véged neked is, nekünk is!
– De miért?
– Én... – A lány hirtelen elhallgatott, megmerevedett, és a következő pillanatban nesztelenül az oszlopok közé surrant.
Leon utánalépett, mert félt, hogy máris elveszíti a titokzatos szépséget. De mire elérte az oszlopok mögött sorakozó ajtónyílásokat, a lány már eltűnt, és nem lehetett megállapítani, melyik járaton át távozott. Parfümjének az illata ott lebegett valamennyiben.
Két kámzsás fickó érkezett a csarnokba. Leon egy oszlop fedezékéből figyelte őket. Mormolva fellépkedtek az emelvényre vezető három lépcsőfokon, és leköpködték a már meggyalázott két mellszobrot. Amikor ezzel végeztek, vörös posztót vettek elő, és nagy műgonddal fényesítgetni kezdték a harmadikat, Sang ábrázolatát.
Leonban kavarogtak a gondolatok. Mi szerepe lehet neki ebben a legendában? Megváltó? Akkor miért varázsolta ide Sang a Földről? Ő hozta ide, vagy csak úgy mondta? Megszerezni az Éj Kövét? A potentátok miért pont neki árulnák el?
Lemondóan rázta a fejét.
Most mi a teendő? Nem mászkálhat ebben a roppant palotában örökké! Egy megoldás kínálkozik: megkeresni Sangot, próbálni jobb belátásra bírni, a pártfogását kérni. Talán elárulja, mi célból hozta Cherubionba.
Mivel úgy tűnt, a kámzsások éjfélig sem hagynak fel a szobor fényesítgetésével, a legközelebbi oldaljáraton át indult útnak.
Időközben beesteledett. A folyosó sötétbe borult. Leon a fal mellett tapogatózott. Egy fáklya akadt a kezébe, de nem vette ki a tartójából, mert rájött, hogy úgysincs mivel meggyújtania.
Messze előtte világosság hullámzott, mintha fáklyát vagy lámpást hordozna valaki. A fény azonban hamarosan eltűnt, valószínűleg egy fordulóban. Leon futni kezdett, megbotlott egy törmelékkupacban, és térdre esett. Csillogó szempár tűnt fel közvetlenül az orra előtt, aztán szárnysuhogás hallatszott, és a szempár a sötétbe veszett. Leon megborzongott. Átkozott végeérhetetlen folyosó!
Tapogatózott tovább, s mivel fordulót érzett, feltételezte, arra tűnhetett el a fáklyavivő. Befordult. Nem kellett sokat botorkálnia, mivel a rövid folyosó végén egy függöny mögül világosság szivárgott ki. Hangokat hallott, hát belesett.
– Engem illet az elsőbbség! – szögezte le mély hangon egy alacsony, fekete köntösű alak. Fejére húzott csuklyája alól zöldes arc és sárga agyarak villantak elő. Görnyedten támaszkodott göcsörtös botjára, amelynek markolata egy eleven varangyos békában végződött. Az hosszú nyelvével épp elkapott egy vigyázatlan legyet. Gazdája észre sem vette. – Choler megbízottja vagyok, az elsőbbség az enyém!
– Tagadom. Én előbb érkeztem.
A másik fél igen különös szerkezet volt: jókora vasdoboz, hosszú csőlábakon, szögletes hangszórószája fölött vörös érzékelők, a tetején három antenna.
Sang a trónszéken ült, amelynek hiányzó negyedik lábát egymásra rakott könyvek pótolták. Citromsárga kezeslábast viselt, és egy drótszerkezetet a fején, amit akár koronának is lehetett nézni.
– Nos? – mondta Sang csendesen.
A fémszerkezet előrelépett.
– Követként jöttem...
– Elébbvaló-e egy ostoba szerkezet, mint a Sötétség Urának megbízottja? – sietett közbevágni a kis gnóm. – Küld ki ezt a fémkasznit, és hallgasd meg Choler követét előbb, Sang mester!
– Melan, a technokrata üdvözletét küldi neked, Sang... – harsogta a robot.
– Sötétség söpri el Melant a pokol legmélyére! – visította a gnóm.
Sang intett. Leon nyomát sem látta rajta az eszelősségnek. Felegyenesedett. Úgy magasodott a két követ fölé, mint a hatalom testet öltött szobra. Azok mindketten elhallgattak.
Sang bólintott.
– Nos – mondta csendesen –, az én palotámban vagytok. Az én dolgom az igazságtevés. Nyugalom! Mondjátok meg barátaimnak, mindkettőjüket egyaránt tisztelem, egyiküknek sem kedvezhetek a másikkal szemben. Tehát... hogy egyiküket se sértsem meg, bízzuk a szerencsére annak eldöntését, melyikteket hallgassam ki előbb! – Szeme megvillant. – Fej vagy írás?
Rézérme jelent meg az ujjai között.
– A mágia alapja az írás – döntött azonnal a zöld képű kísértet. Kissé oldalt fordult, és Leon látta, hogy olyan, mint egy többnapos vízi hulla.
– A logikához tiszta fej szükségeltetik – szögezte le a robot.
Sang bólintott. Az érme a levegőbe repült, pörgött, csak pörgött, pörgött, és nem volt hajlandó leesni. Sang zordan nézett maga elé.
A rézpénz olyannyira felgyorsult, hogy már csak foltként látszott. Aztán hirtelen eltűnt.
– Karwer-féle átvivő erőtér – csikorogta a robot.
– Tenser pörgőkorong-varázslata – vitatkozott a kísértet.
Az ezüsthajú férfi a fejét rázta.
– Mindketten tévedtek. Sang rézpénzeltüntető trükkjét láttátok. Nos, barátaim, beszéljetek hát egymás jelenlétében. Aztán majd meglátom, mit tehetek.
– Egy pillanat! – csikorogta a robot. – Engedélyt kell kérnem Melantól, hogy más jelenlétében is beszélhessek.
A feketekámzsás előrébb nyomakodott.
– Ishabar vagyok, a hatalmas Choler követe. Uram kívánságát tolmácsolom. A Sötét Láng ura azt kívánja tudni, miként került a kezedbe az a külső létsíkbeli teremtmény? Elvárja, hogy e teremtményt átengedd néki.
Sang kifürkészhetetlen arccal meredt maga elé, majd pettyes almát húzott elő a zsebéből, és látszólag gondtalanul beleharapott.
– Az egyensúly azt kívánja, hogy mielőtt válaszolnék, hallgassam meg a másik felet is. Tied a szó, gépember.
– Nevem ZKR–12. Mint Melan meghatalmazott hangja, közlöm, hogy számos műszerünk regisztrálta egy másik dimenzióbeli ember formájú, élő szervezet behatolását Cherubionba. Jövetelem célját ez a létforma képezi. Melan, a Tiszta Fej igényt tart rá. Add át nekem!
Sang az almát harapdálta, megette még a csutkáját is.
– Nos – szólalt meg végül –, mély tiszteletem a Gonoszságok Atyjának, csakúgy, mint a Technikai Zseninek. Azonban beláthatjátok, ha egyiküknek kedveznék, magamra haragítanám a másikat. És mint már sokszor hangoztattam, semleges maradok.
Elhallgatott. Leon elzsibbadt a résnél, ahol leskelődött, de mozdulni sem mert. Hallotta, hogy felőle vitatkoznak, és ez kezdte idegesíteni. Világéletében jelentéktelen kis pont volt, most meg úgy beszélnek róla, mintha minden tőle függne ezen a világon.
– Nem akarok fenyegetőzni – vicsorogta a zöld képű vízi hulla. – De a Sötét Láng ura nem veszi jó néven, ha üres kézzel térek vissza.
– A válasz nem tekinthető kielégítőnek – jelentette ki hidegen a robot. – Gazdám rendkívüli fontosságot tulajdonít ennek az egyednek.
– Képtelenség! – nevetett Sang. – Mondjátok meg a gazdáitoknak, hogy nem félek tőlük! Legalább olyan hatalmas vagyok, mint ők! De nem kívánok szembeszállni egyikőjükkel sem. – A körmét rágta. – Hogyan adhatnám át nekik ezt a fickót, aki bírja a bizalmam, s legféltettebb titkom bíztam rá. Mondjátok meg gazdáitoknak, hogy ne követeljék tőlem, nem éri meg a vitát! Értéktelen senki, akit azért rántottam át a mi világunkba, hogy elszórakoztasson.
A vízi hulla kettőt koppintott a botjával a márványpadlóra. A varangyos béka szájából lila buborék buggyant elő, labdányivá növekedett, és áttetszőn csillogott. A kis gnóm kört rajzolt másik kezével a gömb fölé. Az hirtelen kivilágosodott, és mozgó alakok jelentek meg benne. Egy völgyben sötét, kámzsás alakok hemzsegtek, csontvázak lépkedtek, és a legkülönbözőbb szörnyetegek vicsorogtak. Az égen sárkányok keringtek. A gnóm újra koppintott. A béka kinyújtotta nyelvét, és lenyelte a buborékot.
– A Sötétség Ura nem egyedül küldött – vicsorgott a zöld képű követ. – Add át azt a teremtményt, Sang mester!
A robot előrehajtotta antennáit, s egy hullámzó ellipszist vetített maga elé. A hevenyészett képernyőn hatalmas fémhodály jelent meg, amelynek belsejében a legkülönfélébb külsejű robotok lépkedtek, és sötét, szivarszerű testek meredtek az égre.
– Melan, a Tiszta Fej utasított, hogy mutassam meg az új rakétáinkat, amelyekből egy is elég, hogy elpusztítsa a palotád, Sang.
– Jól van, átadom! – mondta Sang dühösen, és felállt. – De ne higgyétek, hogy a fenyegetésnek engedelmeskedem. Nem félek tőletek. Számomra ez a fickó nem bír értékkel. Csak azért ragaszkodtam hozzá, mert megosztottam vele a Kevanaartól kapott vers első versszakának titkát. De úgy sem sokra juttok vele egymás nélkül. Legyen a tiétek! Csakhogy... – emelte fel a kezét – én nem kedvezek sem Cholernek, sem Melannak. Jól jegyezzétek meg az üzenetemet! Két óra múlva, amikor a templom harangja éjfélt üt, a foglyomat a dombok közé kergetem. Döntsétek el egymás közt, ki szerzi meg! Azt sem bánom, ha megölitek. Legalább magával viszi a sírba a titkomat. Távozzatok!
A két követ távozott. Leon azon kezdett töprengeni, mit tegyen, amikor újra felharsant a félisten hangja.
– Hamarosan eljön az időd, barátocskám. Hallhattad.
Leon megrezzent. Aztán leküzdötte félelmét, benyitott.
Sang a sarokban hasalt rikító öltözékében, és nem foglalkozott a belépővel. Különös játékkal foglalta el magát. Egy elkerített és sok helyen eltorlaszolt szegletben egy egér szaladgált összevissza, s egy nagy tarka macska kapkodott utána. Zsákmányát nem érhette el, mert a kellő pillanatban Sang a farkánál fogva mindahányszor visszarántotta.
Leon megbabonázva figyelte az ezüsthajú férfi arcvonásait; minden alkalommal öröm villant át rajta, valahányszor sikerült meghiúsítani a macska akcióját.
– Tehát – kérdezte Leon –, mi a versszak magyarázata?
Sang hirtelen hátrafordult. A macska ezt kihasználva elkapta az egeret.
Sang vészjósló arckifejezéssel egyenesedett fel. Teste megnyúlt, legalább három méter magas lett, és ezzel arányosan nőttek végtagjai is. Leon újra az ajkába harapott, hogy fel ne kiáltson meglepetésében. A szeszélyes Sang tehát nem csak pózol a félisten szerepében, de hatalma is van hozzá.
– Megzavartad a játékom?
– A magyarázatra várok – nyögte Leon.
Sang arca eltorzult a dühtől, óriás lábával agyontaposta az egéren lakmározó macskát. Hatalmas kezével megragadta Leont, felemelte a feje fölé, és dühödten rázta.
– A falhoz csaplak!
– Nem – mondta Leon sietve. – Hiba lenne.
Az óriás abbahagyta Leon rázását. Csodálkozva meredt rá.
– Miért gondolod?
– Hallottam, mit ígértél a követeknek. Hogy számolnál el velem?
Sang felvetette óriás fejét, és torkaszakadtából harsogni kezdett. Kacaja eszelősen elvékonyodott, szinte sikolyszerű lett. Ledobta Leont.
– Ez igen, fickó, ezt vártam tőled! – Barátságosan hátba vágta Leont, hogy annak bennszorult a lélegzete. – De ne hidd, hogy félek attól a két sakáltól! Egy cseppet sem. Ezt a kastélyt Kevanaar mágiája védi, senki sem árthat nekem.
Odalépkedett a trónjához. Rátelepedett. Az azonban nem bírta meg a hatalmas testet, reccsenve omlott össze alatta. A félisten a földre huppant. Eredeti méretére zsugorodott, és feltápászkodott.
– Nem, barátocskám – mondta zordul –, egyáltalán nem azért kíméltem meg az életed.
– Persze. Nyilván nem azért fordítottál rám ekkora figyelmet, hogy most elvesztegess. Terveid vannak velem.
– Hamarosan kényszerű módon távozni fogsz innen. Hogy Choler vagy Melan kezébe kerülsz-e, barátocskám, az engem csöppet sem izgat. Megszállott, hatalomra áhítozó bohócok mindketten, lenézik a kaotikus Sangot. Nem árthatnak, amíg Kevanaar palotájának mágikus kupolája borul fölém, és azt hiszik, én sem árthatok nekik. Csakhogy megfeledkeznek arról, hogy én... én vagyok Kevanaar legrégibb tanítványa. Vele tartok a kezdetek óta, mellette voltam Cherubion egyesítésekor. Népem elpusztult, ám én megmaradtam, és sokkal többet tanultam Kevanaartól, mint bárki sejtette volna. – Vállat vont. – De engem nem érdekel egyéb, mint a szórakozás. Unom magam, a fenébe is! Kezdek kifogyni az ötletekből, és még sivárabb az életem, ha két istentársam marakodásával kell törődnöm. Hát nem törődöm. Tegyenek, amit akarnak! Azonban...
– Tervezel valamit a háttérből – vágott közbe Leon.
Sang elvigyorodott.
– Valóban?
– A követeknek azt mondtad, elárultad nekem a vers első versszakának a magyarázatát. Láttam a verset... Elárulod a titkod?
Sang szeme felcsillant.
– Meglepsz, Leon Silver! Azt hittem, mindent tudok rólad. Jó, játsszuk másként a játékot. Gyere ide!
Félrehúzott egy függönyt, és egy kis fülkéből domború fémlappal letakart asztalt húzott a szobába. Leon vonakodva közeledett. A szeszélyes őrült közelében nem érezte magát biztonságban. Sang leemelte a fémlapot, és sakktábla vált láthatóvá egy félbehagyott játszmával.
– Olyan ez, akár az élet – duruzsolta Sang. – Sötét és világos. Mintha Choler sötét erői küzdenének a világosság apostolának, Melannak a hadai ellen. Mindkettő támad, mindkettő csak pár lépésre van a győzelemtől... Mit gondolsz, melyiknek sikerül? Ki nyer, a sötét vagy a világos?
Leon megpróbálta átlátni a helyzetet.
– Bonyolult állás – vélte egy idő után. – Szerintem egyenlők az esélyek.
– Úgy? Lássuk, mit lépnél a sötéttel!
Leon rövid töprengés után a huszárral lépett. Egyszerre két tisztet támadott. Ha a világos mindkettőt meg akarja menteni, a következő lépessel a huszár sakk-bástyát adhat.
– És most – sürgette Sang – lássuk, mit lépsz a világossal!
– Én? – képedt el Leon. – Tudom, mit terveztem a sötéttel, tudom, hogy lehet kilépni belőle. Ha szándékosan helytelenül lépek, a sötét nyer, viszont ha a világossal játszom jobban, akkor az lesz a győztes. Ez így nem érdekes.
Leon félve húzódott el, mert a félisten szeme újra megvillant, és az ilyesmit többnyire valami meglepő dolog követte.
– Szóval nem döntetlen? – kérdezte olyan hangsúllyal, amiből Leon kiérezte a csapdát.
– Ha én irányítom mindkét felet, az nyer, akit én akarok.
Sang kegyesen intett.
– Lássuk!
Leon összevont szemöldökkel nézett rá, de nem tudta kifürkészni, mi járhat a fejében. A sötétnek kedvezett, de a világossal is úgy lépkedett, hogy látszólag értelmesnek tűnjön.
Míg ő az egyoldalú játszmát játszotta, Sang mormogott.
– Na látod, fiacskám, ez a játszma emlékezetes marad számodra, mert mély értelmű és tanulságos. Most csak a bábukat rakosgatod, és már rájöttél, ugye, hogy mindig az van nyeregben, aki a játszmát irányítja... ugye?
– Sakk – mondta Leon. – A világos királynak még egy lépése van, aztán matt... sötét győz.
Sang atyáskodva megveregette Leon izzadó tarkóját.
– Ilyen egyszerű játék ez, barátocskám, ha két fél játssza. Világosnak és sötétnek is a táblán vannak a bábui, kiszámítható minden mozdulatuk, és kedved szerint irányíthatod őket. De... de most figyelj, pici bogaram, megmutatom neked, mi a helyzet akkor, ha a játékot nemcsak ketten játsszák! A harmadik félnek nincsenek bábui, következésképp nem láthatók a lépései, és van olyan ravasz, hogy a végére tartogatja egyetlen látható húzását. Nézd csak, barátocskám, ennyi az egész!
Sang felemelte a bal lábát, és könnyed mozdulattal felrúgta az asztalt. A sakkfigurák szerteszóródtak a szobában, csak a világos királynő – amellyel épp lépni akart – maradt Leon kezében.
– Csak ennyid maradt – vigyorgott Sang. – Két fél küzdött, elpusztult, és bár te vezetted az orruknál fogva őket, neked is csak a szépséges királynőd maradt. Neked adom. Tartsd meg!
A sakkfigura égetni kezdte Leon tenyerét. Azonnal eldobta, és vörös ujjait fújkálta.
– Barátocskám, te nem vagy észnél! – kacagott Sang. – Elveted magadtól, amit kapsz?
– Megégetett.
– Megége...teeett? – gúnyolódott Sang. – Hát persze, hogy megégetett. Azt akartam, hogy emlékezz rá, pici bogaram! Hamarosan kezdődik egy sakkjátszma, amelyet te irányítasz. Kedved szerint húzgálhatod a sakkfigurákat. Azonban ne feledd, hogy még ha kezedben tartod is a királynőt, én a közelben leszek, és felrúgom az asztalt, ha nem a kedvem szerint alakulnak a dolgok.



Main menu 2

by Dr. Radut