Jump to Navigation

John Caldwell: A Káosz Szava

- részlet -

YVORL

Évközép napjának komor éjszakáján minden jó szándékú lény kerüli az évszázados gonoszság áporodott leheletétől kísértett Rontás Erdejét. Akadnak azonban olyanok, kik tudatlanságukban vagy gőgösségükben alábecsülik a fenyegetést, s vakmerően bemerészkednek e kísértetjárta területre. És akadnak olyanok is – kik, ismervén némelyek botorságát, buzgón lesnek ezen meggondolatlanokra. Ők nem kísértetek; valóságos, hús-vér teremtmények. Rozsdás kardjukkal, göcsörtös fabunkójukkal, gonoszságtól áthatott lélekkel igyekeznek kielégíteni a fensőbb létsíkok teremtményeinek igényét, hogy csekély képességeikkel hozzájáruljanak a Káosz és a Rend örök küzdelméhez. És ezen utóbbiak a Káosz nevében rendesen fejbe verik a gyanútlan utazókat. Hamarosan áldozótűz fekete füstje emelkedik a sűrűtől övezett tisztáson, s odafönn egybevegyül a holdat elsötétítő, éjszínű fellegekkel.
Évközép napja van.
Erőszakos szél cibálja a környező lombokat, ám legyen az bármily erős, a sárga lángokat nem fújhatja el. Mert ezek a lángok nem szokványosak.
Két parányi teremtmény kuporog a hatalmas áldozótűz mellett; a harmadik a máglya tetején ég. Megcsonkított teste a szertartásnak megfelelően vízszintesen fekszik, kezét összekulcsolták a mellén, és merev ujjai közé adták levágott fejét. Ő már nem érzi a lángok forróságát. Lelke elszállt, és hamarosan Yvorl isten szolgáinak szolgája lesz – azon a másik létsíkon, ahová dolga végeztével egyszer mindenki eljut.
A tűz elégedetten ropog. A két alak lehajtott fejjel áll. A nagyobbik, a viharvert, zord arcú vénember vérfoltos ezüstkaszát szorongat összekulcsolt két keze között, és halkan mormol. Yvorl alázatos papja az istenéhez imádkozik, kinek áldozatát ajánlja. Arcán friss heg árulkodik arról, hogy a gyanútlan áldozat nem adta olcsón sem a testét, sem a lelkét.
A másik alak a vén pap válláig sem ér. Kölyök még; nyolc-tíz éves suhanc. Alkata mégis eljövendő erőt sugall. Zömök teste dacos pózban feszül, apró szeme élénken csillog torz ábrázatában. Ajka vastag, orra lapos, szájában félelmetes fogak villannak; inkább agyarak, mint fogak. Szőrös teste, busa feje, vaskos nyaka, elálló füle, gorillaszerű tartása fennen árulkodik arról, hogy ősei nem kifejezetten az emberfajhoz tartoznak. Anyja ork volt, apja ember; így e fiú ereiben félig alantas ork vér, félig büszke embervér csörgedezik. Ám a fiú egész máshogy vélekedik faji hovatartozásáról.
Ám jelenleg nem pazarolja az időt semmilyen vélekedésre.
Szeme sarkából sunyin az imájába mélyedt papra pillant, és szőrös kezével az áldozat bokája felé nyúl. Az egykori utazó nyurga lába lelóg a roppant máglyáról, és a viseltes bőrbakancs felkeltette a fiú figyelmét. Óvatosan kiköti az egyiket, és húzgálni kezdi. A bakancs megszorul az áldozat lábán. Aztán egy erős rántásra mégis lecsusszan. A pap teljesen belefeledkezett imájába. Jöhet a másik cipő. Persze ez is megszorul. A kölyök megrántja. Nem jön. Felmordul, és megrántja ismét – most már nagyobb erővel.
Az áldozat lehengeredik a tűzről, és furcsa, puffanó hangot hallat.
A pap megrezzen. A szeme tágra nyílik. Dühös mordulással nyakon teremti ifjú tanítványát, és hozzálát, hogy visszatuszkolja a tetemet a lángok közé, ahová való. Eközben megperzseli a köpenye ujját meg a csuklóját, és sziszegve káromkodik.
– Bocsáss meg, Yvorl! – morogja aztán. – Tudatlan még e kölyök, de ígérem, hű szolgád lesz, ki beteljesíti sorsát! Megszerzi a Káosz Szavát, és szerte e világon terjeszti majd a Káoszt és a pusztulást! Nevét rettegik majd a Rend hívei, s hatalmad növekedni fog általa.
A kölyök meg sem hallja e mormogást. Ő már boldog. Amióta az eszét tudja, folyton mezítláb jár; még egy lyukas bocskorra sem futotta soha. Ám most végre eljött az ő napja…
Újonnan szerzett bakancsát azon nyomban elkezdi retkes lábfejére húzni. Könnyen boldogul. Valamelyest még lötyög is rajta. Másfélszer akkora. Jól meg kell húzni a bőrfűzőket, hogy ne essen le a lábáról. Ám még így is lötyög.
– Yvorl redves farkára! – sziszegi csalódottan.
– Imádkozz inkább, mihaszna kölke! – hördül fel a vén pap rémülten. – Imádkozz, te ostoba, ne szitkozódj, különben elkárhozol! Yvorl a mi urunk, nem más!
– Yvorl az emberek istene – vitatkozik a kölyök, és ferde száját még ferdébbre húzza. – Én ork vagyok. Az orkok istenében akarok hinni! Grooms harcosa akarok lenni! Ork harcos akarok lenni!
Az öreg lehunyja a szemét, és a fejét rázza.
– Yvorl minden bosszúálló istene. Yvorl a Káosz istene. Yvorl a leghatalmasabb! Ha élni akarsz, őt kell szolgálnod! Pusztíts vagy pusztulj, ez a törvény! Az erősek élnek, a gyengék elhullanak! Yvorl a leghatalmasabb!
– Úgy? – visítja a kölyök, s idomtalan mozgással körberohanja a tüzet ormótlan bakancsában. Többször is megbotlik, de nem esik orra. – Akkor miért hagyta Yvorl, hogy az az átkozott ember... – rettenetes gyűlölet hangzik az “ember”-szóban –, hogy az az ember megölje anyámat! Lemészárolja apámat! Azt tanítottad, Netar, hogy Yvorlnak mindennel célja van és minden eseményt Yvorl irányít. Mit akart ezzel elérni Yvorl? Miért hagyta ez a rohadék, hogy megtörténjen?
– Mit mondtál?!
– Rohadék!
A vén pap kezébe kapja mocskos, fekete köpenyét, és a pokol ördögeit káromolva a mihaszna után veti magát, hogy elkapja a grabancát. Ez könnyen sikerül, mivel a menekülő orra bukik az ormótlan lábbeliben. A pap a térdére kapja a vaskos fickót, és inas, barna kezével dühödten csépeli, ahol csak éri.
– Soha ne merd… még egyszer… szitkokkal illetni…
– Gyűlölöm az embereket! – ordítja a szutyok. – Kiirtok minden embert a föld színéről! Téged is kiirtalak, átkozott Netar! Ha felnövök és én leszek az erősebb, elevenen megnyúzlak, és feláldozlak Yvorlnak!
– Na ugye, hogy Yvorlnak akarsz áldozni! – dörmögi dühösen a pap, és lehajítja, csak úgy nyekken.
A fiú feltápászkodik, és sajgó alfelét dörzsöli. Nem csillog könny a szemében. Zordan összeszorítja a száját, és vadul a máglyára mered.
– Kiirtom az összes embert... – morogja elszántan.
A pap gúnyosan vigyorog.
– És feláldozod őket Yvorlnak. Úgy bizony. Istenünk örülni fog neki, és kegyes lesz hozzád.
– Bosszút állok! – üvölti a kölyök, és nagy barna nyelve kibuggyan szájából. – Megölöm azt a... azt a hogyishívjákot...
– Peltárt – segíti ki a pap.
– Kegyetlenül meglakol Peltár, amiért meggyilkolta az anyámat, és... és mert velem ezt a csúfságot tette... hogy félig ember vagyok... ilyen ocsmány állat...
A vén pap átöleli védence remegő vállát.
– Imádkozz Yvorlhoz, fiam, és kérd őt, vezessen Peltár nyomára! Imádkozz, fiam, és Yvorl megsegít! Mert te az vagy, kinek sorsában megíratott, hogy megszerzi a Káosz Szavát. Szerezd meg a Szent Szót, és pusztítsd el Peltárt!
A kölyök megragadja az övén függő, kicsiny ezüstkaszát, és egészen a tűzhöz lép. A lángok szinte az arcát nyaldossák.
– Yvorl! – kiáltja tele szájjal. – Akarod, hogy szolgáljalak? Segíts megölni Peltárt, és örök életemre hű szolgád leszek! Kiirtom az emberfajt, és létemben káoszt, zűrzavart szítok a te dicsőségedre! Yvorl! Hallod szavam? Ha akarod, hogy szolgád legyek, adj jelt! Adj jelt, hogy segítesz... különben nem hiszek benned!
– Ostoba tacskó! – sziszegi Netar. – Feltételeket mersz szabni Yvorlnak?
– Yvorl! – üvölti a kölyök. – Adj jelt, és hű szolgád leszek! Yvorl...
A tűz hirtelen fellobban. Vörös lángjai az égig csapnak, és amikor lecsillapodik, áttetsző rémalak lebeg a közepén. Olyan, akár egy csontváz; kiálló bordáira foszlányos, penészes bőr tapad. Egyetlen szeme van, mely vörösebben izzik a lángoknál is, és ráncos, pikkelyes pofájából rettenetes agyarak meredeznek. Két lábon áll, hosszú, tüskés farok tekereg cölöplábai között, és két mellső végtagjában jókora, fekete kaszát lendít hol jobbra, hol balra, mintha a lángokat irtaná maga előtt. Ahogy a kasza suhint, jeges fuvallat csapja meg a dermedt áldozókat. A jelenés szóra nyitja rettenetes száját, és még több agyar villan elő. Csak pár szót szól, de szavai mennydörgésként dübörögnek végig a tisztáson, és a rémült fák megroskadnak a hangok súlya alatt.
– Tiéd a bosszú!
A kölyök azt hiszi, megsüketült. Amikor végre levegő után kapkodva megdörzsöli szemét, a rémalak már eltűnt. És vele együtt nyoma veszett az áldozat tetemének.
– Netar! – kiáltja döbbenten. – Láttad? Mi volt az? Ugyanolyan kaszája volt, mint nekünk, csak sokkal nagyobb... Azzal aztán lehet aratni! Mi volt az? A Káosz valamelyik szörnyetege? Vagy Yvorl egyik szládja?
– Nem – mondja az öreg furcsa, elcsukló hangon. – Maga Yvorl járt itt, a Káosz Istene!
A ronda kölyök megszeppenten fordul a vénséghez.
– Mi bajod? Könnyek mocskolják össze a szemed! Sosem láttalak még bőgni! Netar... miért bőgsz?
A vén pap zordan megtörli a szemét.
– Miért bőgök? – ismétli ádázul. – Az irigységtől!
– De...
– Negyven éven át imádkoztam Yvorlhoz és áldoztam neki hűségesen a Rend hitvány szolgálóit... ám hiába könyörögtem, hiába szólongattam, hogy nyissa rám egyetlen szemét és áldjon meg... Yvorl maga sohasem nézett reám! Talán tudomást sem vett a létezésemről! Negyven éven át egyszer sem adott jelt nekem! És neked, te pelyhedző seggű, korcsfajzat... egyetlen káromló szavadra Yvorl megmutatja magát, és szól hozzád!
A kölyök elvigyorodik.
– Ezek szerint Yvorl jobban kedveli a korcs fattyúkat, mint az embereket?
– Ezt nem tudom... De nagy jövőt szánt neked, abban biztos lehetsz!... Ne vigyorogj, te tetves, mert...
Ütésre emeli lapáttenyerét, hogy jól nyakon teremtse bambán vigyorgó tanítványát, de keze megáll a levegőben. Hogy is merészelné immár megütni Yvorl kiszemelt szolgáját? Ideges remegéssel húzza össze magán koszos fekete köpenyét, és földet rugdos a parázsra, hogy az áldozótűz fel ne gyújtsa az erdőt.
– Igen. Be fog teljesülni a jóslat – motyogja. – Megszerzed a Káosz Szavát... és bosszút állsz mindenért!

ELSŐ KÖNYV

A KÁOSZ KEZDETE

1. SKANDAR GRAUN

A rozzant, füstös fogadó pult felőli szegletébe alig-alig jutott el a plafonról lelógó mécsesek gyér fénye. Csak a kandalló pislákoló lángjai világították meg valamelyest e legbelső zugot, s magát a sarki asztalt jótékony homály lengte be. Skandar Graun többek között épp ezért szerette ezt a helyet. Imádta a magányt, és nem szenvedhette, ha háborgatják. Hatalmas bicepszeire hajtotta busa fejét, és a vörös lángokba révedt. Szurokfekete szembogarán játékosan vibrált a tűz fénye.
Híg ork sört vedelt, és minden egyes kortynál elégedetten nyugtázta, hogy fakupája kiürültekor lesz pénze még egy italra. Sőt, akár többre is. Trükkös erszényében nemcsak egy tucat ezüst, de három aranypénz is lapult. Egy egész vagyon!
Arról nem is szólva, hogy frissen szerzett, csillogó mellvértje testvérek között is megér legalább negyven aranyat – bármelyik orgazda szemrebbenés nélkül lepenget érte nyolcat, ha a szükség úgy kívánja.
Miközben a tűzfény élénk árnycsatát vívott domborodó mellvértjén, Skandar Graun jóleső elégtétellel gondolt arra, akitől ezt a több heti gondtalan megélhetést biztosító kincset beszerezte a délután folyamán.
Ennyi év elteltével még mindig akadnak naiv emberek!
Ez rettentően furcsa. Hiszen ő személy szerint mindent megtett, hogy drasztikusan csökkentse a naiv emberek számát. Akik botor módon ismeretlenül is belé helyezték a bizalmukat, hamarosan rádöbbentek a tévedésükre – pechjükre, kissé megkésve; testük ugyanis ez idő tájt már az áldozótűzben sercegett, lelkük pedig javában Yvorl szolgáinak talpát nyalogatta.
Pedig milyen átlátszó a trükk! Vezetőnek ajánlkozik, hogy elkalauzolja a kalandvágyó idegeneket a Rontás Erdején át Rentzal népes kikötőjébe. És csodák csodája, mindig akad olyan ostoba, aki felfogadja. Él ugyan néhány becsületes, tiszta lelkű idegenvezető is Kirovangban, ám valami csoda folytán a sok bamba utazó, balszerencséjére, pont Skandar Graunt választja ki magának az ajánlkozók közül.
Mint ahogy ezen a délutánon is! A magabiztos, úrforma idegen dél körül érkezett Rentzal felől a Fekete Sas fogadóba, és épp csak bekapta az ebédjét, azonnal indulni akart tovább. Egy megfelelő vezetőt keresett, aki elkalauzolja az erdőn át Kerenadba, a Karthín Királyság egyik legdélebbi városába. Skandar Graun megemlítette, hogy ő már többször is megtette ezt az egyhetes utat. Mivel nem kért sokat, a fickó habozás nélkül felfogadta. Szemmel láthatóan nem gyanakodott; nyilván úgy gondolta, hogy megbízható mellvértjében, láncos buzogánnyal felfegyverkezve szikrányit sem kell tartania a feltűnően izmos, de ugyanakkor feltűnően fegyvertelen, esetlen mozgású, züllött külsejű és mocskos félvér orktól. Skandar Graunnak pedig esze ágában sem volt eldicsekedni papi mivoltával. Gondosan titokban tartotta, hogy Yvorl isten harcos-papjaként legalább olyan jól bánik papi varázshatalmával, mint a rücskös, bütykös fabunkóval, amit az övébe tűzve hord. Így hát a gyanútlan idegen olcsó pénzért felfogadta vezetőjéül, s ezáltal a sorsa megpecsételődött. Másfél óra múltán utolérte a halál.
Skandar Graun többnyire nem ilyen közel a városhoz szokta megölni áldozatait, ám ez alkalommal annyira kínozta a másnaposság az átdorbézolt éjszaka után, hogy nem érzett kedvet egy kiadós gyalogláshoz. Meg aztán estére vissza akart térni a Fekete Sasba, hogy szőrével gyógyítsa a kutyaharapást – vagyis hogy egy kiadós sörözéssel feledtesse az italozás utóhatásait.
Így hát alig másfél órányira Kirovangtól nyugatra, Skandar Graun csodálkozó képpel egy ritka lepkefaj színpompás példányára hívta fel utazótársa figyelmét, aztán a tudatára mért papi parancsvarázzsal lebénította a bámészkodó férfi agyát, majd fabunkójának erőteljes csapásával bezúzta a koponyáját.
Amikor most, iszogatás közben eszébe jutott ez a szégyenletes cselekedet, dühében leharapott egy darabot a fakupa széléből, és mérgesen rágni kezdte.
Szidta magát, mint a bokrot. Elhibázott, ostoba dolgot művelt! Hogy lehetett olyan tahó, hogy ormótlan bunkójával nemcsak a vándor fejét, de gyönyörű, bronzveretes sisakját is összelapította!?
Évek óta nem követett el ekkora baklövést! Utána pedig már hasztalan próbálta helyrepofozni a behorpadt és szétrepedt sisakot; javíthatatlan károsodást szenvedett. Így hát Skandar Graunnak lett egy remek láncos buzogánya, három dobótőre, egy zacskónyi pénze, kerek csuklópajzsa, főúri mellvértje – de szőrtelen barna feje fedetlen maradt. És hogy a szerencsétlensége csak tetőződjön, az idegen kordobai csizmája az istennek sem ment fel hatalmas tappancsára, bárhogy imádkozott és káromkodott – pedig mindkettőt megpróbálta.
Így hát mit lehetett tenni? Viselte továbbra is a réges-rég szerzett kopott és lyukas bakancsot. Már úgyis belenőtt a lába, és a viharvert lábbeli stílusban egyébként sem lógott ki túlzottan új keletű imidzséből, hiszen zsírpecsétes, szőrös bőrnadrágja is mocskosan libegett a derekán, és térdtájékon mogyorónyi lyukak gondoskodtak a megfelelő szellőzésről. És ne gondoljuk, hogy a csillogó, értékes mellvért feltűnően kirítt volna toprongyos egyéniségéből. Skandar Graun, a főúri hatást enyhítendő, nem dobta el régi, kedves fekete köpenyét, amit jó tíz éve a nevelőapjától, Netartól örökölt, és amit azóta még több szakadás és azonosíthatatlan folt tett csaknem terepszínűvé. Szerette ezt a köpenyt, amely az élet oly sok területén praktikusnak bizonyult már, s ráadásul rendelkezett azzal az előnyös tulajdonsággal, hogy kellemes rothadt csirkebél szagot árasztott, elnyomva ezzel a ma délutáni áldozattól megörökölt selyemingből terjengő, undorító emberszagot.
Skandar Graun erre gondolva ismét kortyolt a söréből, és lapos orra szinte mozgott, ahogy élvezettel szívta be a köpenye ismerős ork szagát. És ez az illat akaratlanul is keserédes emlékeket idézett fel benne.
A vén Netar hirtelen felindulásból bekövetkezett, váratlan halálának és dicső feláldozódásának alkalmából Skandar Graun hátat fordított a gyűlölt emberi civilizációnak, és mardosó lelkifurdalásai elől egy félreeső ork faluban, Agranaakban, a Vörös Kéz törzsben keresett menedéket. A Karthín Királyságban, a Trialcori Hercegség és a Skald Birodalom változékony határvidékén élő orkok maguk közé fogadták őt, ám papi hívatását csak titokban gyakorolhatta. Grooms-hitű fajtársai ugyanis nem nézték jó szemmel a másféle isteneket imádókat, s legfőképpen Yvorl híveit nem szenvedhették. Skandar Graun a látszat kedvéért Grooms tisztelőjének hazudta magát, ám néhai nevelőapja emlékét és végakaratát tiszteletben tartva eredeti vallását sosem adta fel, és titokban buzgón áldozott, ha az alkalom megkívánta. Azonban egy idő elteltével a törzs körül csellengő, baráti orgazdák eltünedezése némelyeknek feltűnt, és ebből végül is sok baj származott. A Vörös Kéz törzs agilis, vén főpapja egy heves hitvitában letépte az ifjú Skandar Graun bal fülét…
Yvorl jeges lehelete zörgesse egy örökkévalóságon át az alávaló vénség pusztában szétszórt csontjait!
Skandar Graun mindvégig hű maradt az elveihez: orkot sohasem áldozott. Azonban a vén Grooms-pap halálát követően szakított a feldühödött törzzsel. Egy kis szerencsével sikerült kicsúsznia a felkoncolására áhítozó ork harcosok gyűrűjéből, és hosszas menekülgetés után átszökött a Trialcori Hercegségbe. Ott bevette magát a hatalmas területet beborító Rontás Erdejébe, és önfenntartó remete-életmóddal próbálkozott. Negyedéven keresztül állt lesben kitartóan a főbb erdei útvonalak mentén kedvenc bunkójával, ám tevékenysége nem mutatkozott túlzottan jövedelmezőnek, mivel csak vásár- és ünnepnapokon jártak arra magányos utazók. Az pedig benne van az Yvorl-papok kiskátéjában, hogy népesebb csapatra magányosan támadni csak ritkán jövedelmező.
Az éhség és a csalódottság Rentzalba hajtotta, és a Trialcori Hercegség keleti partjának legforgalmasabb kikötővárosban felcsapott matróznak. Éveken át hánykolódott az Üvöltések-tengerén a legkülönfélébb hajók fedélzetén Maldiberan és Zhilian között, dorbézolt megjegyezhetetlen nevű kikötőkben, olyan szajhákat ölelt, akiknek még a beszédjüket sem értette, s olyanok kocsmatöltelékekkel pofozkodott, akiknek még a nevét sem jegyezte meg. Mindeközben kitanulta a tengerész fortélyokat, a karjaiban pedig megduzzadt a nyers erő. Mivel torz külseje miatt eleinte a gúnyolódások általános céltáblája volt, verekedni is profi módon megtanult. Egy jó lelkű, veterán zsoldos jóvoltából – aki a kapitány testőreként szolgált a Déli Szél nevezetű kétárbocos csempészhajó fedélzetén – ez idő alatt még a fegyveres harc művészetét is elsajátította. No persze eleinte közröhej tárgya lett, valahányszor karddal, pallossal vagy hentesbárddal a kezében megpróbált vagdalkozni maga körül, ám amikor a vén zsoldos biztatására ütőfegyverekkel kezdett gyakorolni, sántikáló, zúzódásoktól és horzsolásoktól lila fejű, törött vállú, komor képű matrózokkal lett tele a fedélzet. És a gúnyolódások szinte egyik napról a másikra abbamaradtak.
Ez az alkalmi siker jelentős önbizalmat kölcsönzött az ifjú Skandar Graunnak, aki legjobban a láncos buzogányt kedvelte meg, és ráérő idejében annyit gyakorolt, hogy vad csapásaival szinte már szálkákra bontotta maguk alatt a hajót. Ki is rakták a szűrét a legelső kikötőben emiatt…
De persze egy izmos, jól képzett matróz, aki néhány rézkanyiért is hajlandó melózni, könnyen talál magának munkát. Hajók jöttek és mentek…
Azonban hősünket ezen évek alatt szörnyű lelkifurdalás gyötörte, mivel a szűk hajón el kellett hanyagolnia szertartásait, és emberáldozatot is csak elvétve mutathatott be istenének. Következésképp papi hatalma meggyengült, és hamarosan eljött az idő, amikor már a legkezdetlegesebb varázslatocskák sem sikeredtek úgy, mint régen.
Amikor két és fél éves matrózkodás után meglehetősen dicstelen módon kénytelen volt felhagyni a hajósélettel, visszaköltözött szülővárosába, a trialcori Kirovangba, és megújult hitbuzgósággal vetette bele magát a vallásos életbe. Szinte hetente áldozta fel istenének a tengerpart felé igyekvő, gyanútlan embereket, és papi hatalma újra kiteljesedett. Ráadásul eközben felismerte vallása jövedelmező mivoltát is, és ez megoldotta a megélhetés nehézségeit. Hiszen miért égetné el áldozataival együtt a felszerelésüket is? Yvorl csak a lelkekre tart igényt, az összes többi a lángok martaléka lesz. Ráadásul közismert tény, hogy a kirovangi orgazdák tíz-tizenöt százalékos kedvezményben részesítik rendszeres szállítóikat.
Skandar Graun előszeretettel ajánlkozott kísérőnek magányos utazókhoz, de ha a szükség úgy hozta, két vagy akár három tagú társaság mellé is elszegődött. Általában nem kockáztatott. Jó messzire vitte áldozatait Kirovang határaitól, s többnyire csak a második vagy a harmadik napon végzett velük, amikor már elnyerte a bizalmukat és kifaggatta őket családi helyzetükről, elképzeléseikről és legtitkosabb vágyaikról. Ő maga is mesélt mindenfélét önmagáról; többnyire a másoktól hallott történeteket adta elő sajátjaként. Aztán amikor ráunt a sok beszédre, elharsogta papi parancsvarázsát, s amikor áldozatai a varázs hatalma alá kerülve ledermedtek, már nem sok gondot okoztak; birkaként lehetett letaglózni őket. Néha persze akadtak kellemetlen, erős akaratú fickók is, akik dacoltak a parancsvarázzsal, és ilyenkor fegyverek és a puszta izomerő döntötték el a küzdelem kimenetelét…
Ez idáig mindig Skandar Graun javára.
Bestiális ork pofája sohasem volt szép látvány, de bal fülének elvesztése egyáltalán nem javított az összhatáson. Alig valamivel az álla fölött karomvájta seb jelezte, hogy találkozott már fegyvertelenül farkassal, és szokásosnál is laposabb, tömpe orra arra utalt, hogy inkább támadni szokott, mint védekezni. Szürkésbarna bőrét jórészt fél centis sörte borította, és ahol nem, ott vastag ráncok, zúzódások, sebhelyek húzódtak meg. Májfoltos, tar fejbőrét nem lepte szőr, és sajnos – sisak sem.
Mélyen ülő, apró szeme álmosan pislogott kupája belsejébe, és lapos, barna nyelve belelefetyelt a zavaros folyadékba. Sárga agyarai megvillantak a tűzfényben, és ez félelmetessé tette.
Nos, egyetlen orkot sem lehetne még jóakarattal sem szépnek nevezni, de Skandar Graun, akinek ereiben felerészt embervér csörgedezett, csúnyaságban bármelyikükkel bátran felvette volna a versenyt. Ne szépítgessük a dolgot, mondjuk ki nyíltan: Skandar Graun rettenetes rondasága bármely költőt megihletett volna. Rútságán már csak egyvalami tett túl: a foltos fekete köpönyegből áradó rettenetes ork bűz, amit csak kevés kulturált lény képes elviselni hosszú távon. Kivéve persze az orkokat, akik köztudottan igen kifinomult szaglóérzékkel rendelkeznek.
Talán ennek köszönhető, hogy a zsúfolt fogadóban az övé volt az egyetlen asztal, amely mellett három szék is üresen állt. A többi asztalnál a nyers deszkalócákon egymáshoz préselődtek az emberek meg a másféle szerzetek. Vagy nem néztek a magányosan iszogató félork felé, vagy utálkozó pillantásokat vetettek rá. Főleg ha egy-egy ajtónyitás felkavarta a fogadó levegőjét, és beterítette a helyiséget harcos-pap köpenyének aromás illatával.
Skandar Graun nem törődött a gyilkos pillantásokkal. Kihörpintette sörét, majd nagy barna nyelvét a fakupa aljáig nyújtva kinyalta belőle a nedvesség utolsó cseppjeit is. Puszta megszokásból nyalta volna még tovább is, de aztán mielőtt szálka ment volna a nyelvébe, hirtelen elvigyorodott.
Nem kell nyalakodni! Hiszen most bőven van pénze. Annyi sört vedelhet, amennyitől még egy ló is felpuffadna.
Nyílt az ajtó; valaki távozott. Kintről nedves szélroham zargatta meg a fogadó füsttől és ork szagtól terhes levegőjét. Hatalmas dörgések reszkettették meg az eget, és vakító villámok cikáztak. Ítéletidő tombolt odakint.
A kocsma ezen legbelső zugában viszont egyre meghittebb hangulat kezdett eluralkodni. Skandar Graun hosszú perceken át vihogott magában azon a tényen, hogy újonnan szerzett vagyonáról megfeledkezve kinyalta a kupa alját. Aztán hosszú kotorászás után egy nyolcszög formájú pénzérmét húzott elő az erszényéből; egy persioni ezüstöt.
Hm, ezek szerint a balsorsú utazó persioni volt?
Kit érdekel?!
Skandar Graun úri mozdulattal felemelte a fakupát, aztán asztalhoz csapkodta.
– Brigor! Hé, Brigor! Ide gyere!
A fogadóban mindenki odakapta a fejét. A fogadós is. Skandar Graun elégedetten böfögött felé, és fejével hívólag intett. Elvégre akinek bőven van pénze, az nem dülöngél oda a pulthoz sört kuncsorogni, mint valami tetves bugris!
– Mi a franc kell? – vakkantott a fogadós türelmetlenül; lévén hogy az ítéletidő által beűzött vendégek kiszolgálása felemésztette minden energiáját. – Sör?
– Kettő – böffentette oda a harcos-pap, és tömpe ujjain is mutatta. Szeretett kérkedni azzal a tudásával, hogy megtanult számolni. – Ket... hukk... tő!
– Várj a sorodra! Majd viszem!
Skandar Graun vállat vont. Mivel már kezdte magát kellemesen érezni, nem türelmetlenkedett. Meg aztán nemes nagylelkűségről téve bizonyságot úgy döntött, hogy megértően viselkedik a fogadóssal szemben. Elvégre Brigor is nem egyszer volt már megértő vele szemben, és hitelezett neki az ínséges időkben. Akkor meg mit verje itt magát?
Skandar Graun lenyalta ajkairól a sör nedvességét, és komoran pislogott az ismét kinyíló ajtó felé. Odakinn már javában zuhogott az eső, mintha dézsából öntenék. És ő mindig is utálta az ilyen cudar, zivataros időt. Utált mindent, ami mosdással és vízzel volt kapcsolatos.
Amíg arra várt, hogy a hordóhasú, csapzott szakállú, bőrkötényes Brigor sort kerítsen rá és teletöltsön két fakupát habzó ork sörrel, a félvér ásított kettőt-hármat, majd közelebb húzódott a kandallóhoz, és úri mivoltának tudatában leereszkedően szemlélte a környezetét. Bár a frissen szerzett mesés vagyon birtokában hetekig nem kívánta gyakorolni a vallását, puszta megszokásból szemügyre vette a potenciális áldozatokat.
Az ajtótól balra eső két hosszú asztalnál helybéliek szorongtak; foltozott gatyájú földművesek, éhenkórászok, pénztelen iparosok meg effélék. Néhányuk már részegen gajdolt, mások nagy hangon vitatkoztak valamiről. Az asztal szélénél két állástalan matróz szkanderezett, többen fogadtak rájuk, és amikor egyikük karja az asztalt érintette, nagy hangzavar közepette kopott rézpénzek cseréltek gazdát.
Az italos pult túlsó végénél lévő legbelső asztalnál fakó bőrű, ferde szemű kereskedők ültek lenge, színes öltözékekben; keskeny fejformájuk, kontyba font, szurokfekete hajuk, zagyva beszédük, élénk arcjátékuk szokatlannak számított még ezen a tájon is, ahol pedig nagyon sokféle népek megfordultak. Ezek az idegenek, akik délvidékieknek mondták magukat, észak felől érkeztek karcsú, sárkányfejes drén hajóval. Ám dacára hajójuknak, nem drének voltak; szinte a világ túlsó végéről indultak útnak; egy sosem hallott nevű országból – Jidorból. Az a gőgös idegen, akinek a lelke délután óta Yvorl kaszájának fényesítője, állítólag az ő hajójuk fedélzetéről lépett partra Rentzalban.
Ám ő egészen szokványosan nézett ki, nem úgy, mint ezek a ferde szeműek…
A jidoriak a vacsorájuk végeztével hosszú szárú pipára gyújtottak, és a jelenlévő helyi kocsmatöltelékek legnagyobb gyönyörűségére sűrű, lila füstöt eregettek. Egyikük, aki talán mindannyiuk közül a legtekintélyesebb pocakkal rendelkezett, a tálakat összeszedő csaposlegénynek magyarázott, zhíli pénzérméket csúsztatott oda neki, és közben párnás kezét az ifjú csontos fenekén nyugtatta.
Skandar Graun felhúzta a szemöldökét. Rühellte az embereket, bármilyen nációhoz tartozzanak is. Főképpen az efféléket. Irtózott a gondolattól, hogy valaha ilyen puhány élvhajhászt szenteljen Yvorlnak. Hogyisne! Az isten haragja minden bizonnyal azonnal lesújtana rája!
Yvorl?
Attól az egy alkalomtól eltekintve, amikor megmutatta magát és szólt hozzá, a Káosz Istene soha többé nem jelentkezett. Pedig a félvér imádkozott hozzá eleget. Eleinte buzgón kérlelte az imáiban és könyörgött neki, hogy adjon felvilágosítást arról, hol találhatja meg a Káosz Szavát. Vagy legalább adjon valamiféle útmutatást. Az isten azonban nem reagált. Erre átkozni kezdte. Ám Yvorl továbbra is érzéketlen maradt.
Pár hónappal ezelőtt, amikor a hitbuzgó Skandar Graun egyszerre négy gyanútlan utazót áldozott istenének és csalódottságában fennhangon káromolta érzéketlen istenét, megjelent Sheenka, Yvorl kedvenc szládja. Egy csodaszép és ugyanakkor mégis iszonytató külsejű nőalak, egy rémisztő, túlvilági sellő: zöld pikkelyes haluszonnyal lábak helyett, éjfekete, világtalan szemüregekkel, csontkopaszon, hústalan csontkarokkal, csontujjakkal. A szlád több mint két percen át mutatkozott a félvér előtt. Türelemre intette Skandar Graunt, és közölte, hogy Yvorl nem leli örömét a tevékenységében. Megmondta, mit tegyen: áldozzon többet, gyilkoljon nagyobb hatalmú embereket is, ne csak éhenkórász vándorokat! Romboljon, pusztítson, szítson káoszt ott, ahol a Rend és törvény uralkodik – mert ezzel tudja megörvendeztetni istenét!
És a félork harcos-pap elhatározta, hogy ki fogja vívni az istene figyelmét! Ő lesz az isten fegyvere, haragjának megtestesülése: Yvorl láncos buzogánya!
Egykor rettegni fogják majd a Skandar Graun nevet!
– Na, mit bambulsz, te búslakodó marha? Nesze a söröd… Ugyi, hogy ki bírtad várni, míg kihozom. Nem döglöttél szomjan… sajnos.
A fogadós lerakta a két habtól csorgó oldalú fakupát Skandar Graun elé, laza mozdulattal elvette az ezüstpénzt, a köténye alá csúsztatta, és elfordult. El akart lépni onnan, ám a félvér felháborodott hörrenéssel elkapta a bőrkötény szélét.
– Hohó! És a nyolc rézzel mi lesz, mi?
– Miféle nyolc rézzel? – recsegte a fogadós értetlenül.
– Hát, ami visszajár – magyarázta kissé már bódultan, de még eszénél Skandar Graun. – Ez persioni ezüstpénz, hékás! Többet ér, mint az itteni! Legalább nyolc rézkanyi visszajár nekem, ha nem több!
– Na és akkor mi van?! – vetette oda a fogadós flegmán, és megpróbálta kiszabadítani foglyul ejtett bőrkötényét. – Majd kapsz egy sört ingyen legközelebb, amikor már egy árva fityinged se lesz
Skandar Graun pofán röhögte, aztán nagylelkűen elengedte.
– Nem lesz olyan többet – jelentette ki pökhendien. – Mostan mán gazdag vagyok. Dúúúúús… gazdag!
– Na persze – felelte a fogadós szkeptikusan. – Holnapután pedig megpróbálod elzálogosítani nálam a szutykos gatyádat…
Indult vissza a pulthoz, de csupán egy lépést tett, máris visszafordult, mert a félork kuncogását és egy újabb ezüst koppanását hallotta.
Skandar Graun először ráérősen behörpintette az egyik korsó jelentős részét, aztán egy úri mozdulattal szétkente bamba pofáján a sörhabot, majd közelebb intette a tébláboló fogadóst.
– A tied lehet az érme, te hitvány – jegyezte meg leereszkedően. Kissé már részeg lehetett, különben sohasem tett volna ilyen fennhéjázó kijelentést egy teljes persioni ezüsttel kapcsolatban. Fejével a lila füstbe burkolózott, ferde szemű kereskedők felé biccentett. – Mit akarnak minálunk ezek az… izék?
A fogadós rezzenéstelen arccal eltette az ezüstöt.
– Jidori kalmárok – súgta. – Trialcorba tartanak, a hercegi palotába, hogy audienciát kérjenek. Vigyázz, félvér, ne kezdj velük! Úgy hallottam, Kígyószemű Sigurd pártfogását élvezik! Ő vette meg a rakományuk nagy részét. Drága kelméket, rumot, miegymást…
Skandar Graun összevonta a szemöldökét a név hallatán. Minden embert gyűlölt, s közülük is leginkább szülei gyilkosát, az ismeretlen Peltárt; azonban a feltétlen kiirtásra várók listáján közvetlenül Peltár után Sigurd következett. Az az átkozott sárga bőrű, ferde szemű gyík oly hihetetlen szörnyűséget követett el ellene, hogy annál nagyobb megaláztatás egy félvér orkot nem is érhet: megfürdette!
Sigurd csempészbandája tiltott áruk, kelmék, égetett italok és egyebek vámmentes behozatalával, de leginkább kalózkodással foglalkozott. Skandar Graun jó hajós volt, és egy időben rendszeresen vett részt kisebb-nagyobb akciókban. Ám éppen akkor, amikor úgy érezte, hogy bérelt helye van Sigurd bandájában és a kalózok befogadták, a szerencsecsillaga váratlanul leáldozott. Sigurd, az az átkozott ferde tekintetű dög rossz szemmel nézte, ha emberei lustálkodnak, és gyakorta belekötött a részeges, nehezen kezelhető félvér orkba. Skandar Graun sohasem vette szívére a sértéseket, és kaján vigyorral az arcán tűrte az izgága férfi szidalmait és elengedte a füle mellett a nevetséges fenyegetéseket. Hiszen akinek csak egy füle van, minek strapálja magát, nem igaz? Egy napon azonban Sigurd egy jól öltözött, ékszerektől roskadozó, csinos nővel sétált be a banda titkos raktárába. A nő a fekete köpenyes félvér mellett elhaladva finnyáskodva fogta be fitos kis orrát, és undorodva felsikkantott. Skandar Graun pedig, mivel hozzászokott már az efféle reagálásokhoz, harsányan szemközt röhögte. És ez lett a veszte. Mivel közvetlenül előtte ecetben pácolt disznóherét zabált rothadt vöröshagymával, a kis nőnek a letaglózó szájszagtól még a könnye is kicsordult, majd pedig öklendezni kezdett és sírva fakadt
Sigurd éktelen haragra gerjedt: parancsot adott, hogy fürösszék meg a félorkot!
Skandar Graun könnyebben elviselte volna, ha csempésztársai fél órán át folyamatosan az arcába köpködnek, ha disznótrágyába nyomják az orrát, vagy leszakítják a maradék fülét... ám ez az aljas eljárás egész lényét megrendítette. Sigurd parancsára négy markos kalóz megragadta, belevágta az esővízgyűjtő dézsába, és hiába küzdött hősiesen, egy “szappan”-nak nevezett, undorítóan sikamlós kődarabbal irgalmatlanul megsikálták.
A megszégyenített félork víztől csöpögő ruhában, vérben forgó szemmel, hörögve oldalgott el, és három napon át szinte egyebet sem tett, minthogy minden lótrágyában jó alaposan meghengergőzött. Ám ez nem volt az igazi. Hetekbe telt, mire sikerült visszanyernie megnyugtató, rothadt csirkebélhez hasonlatos, ork illatát.
Gyűlölte hát Sigurdot teljes szívéből. Legszívesebben belefojtotta volna ugyanabba a dézsába, amelyben a szégyen megesett vele. Ám egyedül mit sem tehetett a nagy hatalmú kalózvezér és testőrei ellen. Fogcsikorgatva osont el; így hagyta ott két és fél év után a kellemes matrózéletet…
És Sigurd nevének hallatán még most, több mint félév elteltével is borús gondolatok viharzottak át az agyán és ökölbe szorult mindkét keze, ám jelenleg egészen más izgatta.
– Emlékszel arra a fickóra, aki ma dél körül érkezett és ebéd után sietve továbbindult Kerenad felé?
– Aha – biccentett a fogadós rezzenéstelen arccal. – Arbrecht en Brahnnak nevezte magát. Pont ilyen ragyogó vértezetet viselt, mint most te...
Skandar Graun krákogott, és kissé összébb húzta magán fekete köpenyét. A fogadósnak arcizma se rezdült. Nem foglalkozott vendégei magánügyeivel – csak ha valaki fizetett érte. Az ork bűzt pedig már megszokta.
– Szóval – morogta Skandar Graun –, ez az Albert... vagy kicsoda... hagyott nálad egy levelet, ha jól tudom…
– Jól tudod – bólintott a fogadós.
– Kinek szól az a levél?
– Az biztos, hogy nem teneked...
Skandar Graun megnyalta a szája szélét. Veszedelmes sárga agyarai kivillantak.
– Azt az ezüstöt nem ajándékba adtam, hékás! Felelj tisztességesen, ha kérdezlek, vagy add vissza nyomban!… Kinek szól a levél, mi?
A fogadós vállat vont.
– Még egy ezüstért akár neked is adhatom. A címzett már rég elpatkolt, tehát ő úgysem kaphatja meg. Aki hozta... az meg, úgy gondolom, nemigen jön már vissza érte.
– Hát ezt meg honnan veszed?
A fogadós flegmán vállat vont.
– Minek is jönne, nem igaz? Hiszen nyilvánvalóan azért hagyta nálam, hogy megszabaduljon a felelősségtől.
Skandar Graun belehörpintett az italába. Sörgőzös aggyal, szédelegve kivett az erszényéből egy újabb ezüstöt. A pénz pillanatokon belül új gazdát talált a fogadós személyében.
Micsoda felelőtlen pazarlás!
– Na, hol az az iromány? – hörögte a félork önmagára dühösen, és közben azt számolgatta, hány sör árát dobta ki ilyen könnyelműen.
A fogadós térült-fordult, és egy gyűrött pergamennel tért vissza. A viaszpecsétet már feltörte valaki.
A harcos-pap a pergamenért nyújtotta szőrös mancsát.
– Várj, felolvasom – készségeskedett a fogadós, és kiterítette maga elé a tekercset.
Skandar Graun nagy igyekezetében valósággal kitépte a kezéből.
– Majd én! – lihegte.
– Te?! – A fogadós rettentően elcsodálkozott. Meg sem fordult a fejében, hogy a rongyos félork ilyen művelt legyen. – Tudsz olvasni?
Skandar Graun elbizonytalanodott. Hű, a fenébe, még leleplezi itt magát!
– Olvasni én? – hördült fel sértetten. – Ne légy barom, Brigor! Még írni se tudok, nemhogy olvasni!
– Hát akkor?
– Hát... csak megszaglászom! Hogy tudjam, miféle szerzet írta. A szagok sok mindenről árulkodnak.
Elvette a levelet a fogadóstól, kiterítette az asztalra, és hosszasan szaglászta. Szinte minden centiméterén végighaladt lapos orrával. Közben a tekintete végigfutott a kusza sorokon.

Tekintetes Horett di Carrast úrnak,
a Moridon-iskola mágusának.
Kirovang.

Kedves Mesterem!

Jókívánságaimat küldöm Önnek e messzi távoli szigetről, Lendorról, hol a nap sárga tüze a tengerből lángol fel, s ott enyészik el, mikoron eljön az ideje.
Sietve írok, megragadom e kivételes és ritka alkalmat, hogy eljuttassam élethíremet szeretteimhez és tisztelt tanítómhoz. Barátom és lekötelezettem, Albrecht en Brahn nemesúr holnap indul egy külhoni kereskedőhajóval Rentzalba, és említette, hogy útja során érinteni fogja Kirovangot. Így hát sietve írok Önnek, kedves Mesterem, és tisztelettel arra kérem, tudassa szüleimmel, hogy fiuk hosszú és kalandos út után végül is eljutott Lendorra, álmai szigetére... Ah, hányszor forgott halálos veszélyben az életem! Hányszor hittem azt, hogy kardélre hánynak, s testemet halak falják majd fel…Ám végül mégis csak eljutottam ide, e nevezetes szigetre, és Lendor irgalmas hercegének kegyelmébe ajánlottam szerény személyem.
Ah, Mester, nem is gondolná, mily kicsiny a világ! Megadatott nekem, hogy itt Lendoron, szinte a világ, közel a rettegett drén őshazához nemcsak hogy nagy mágusnál, de csodák-csodája, honfitársamnál, sőt... városombélinél folytathatom varázslói tanulmányaimat. Az ön egykori tanítványa lett most a Mesterem, kinek tudása messze túlszárnyalja mindazt, mit képzelni merészeltem. És ezt ne vegye lekicsinylésnek, Mester, hiszen Öntől nagyon sokat tanultam, és ezért rendkívül hálás vagyok önnek. Azonban Peltár – mert hiszen Lendori Peltár az, ki Lendor hercegének udvari varázslójává vált, s kinek én tanítványává lettem – oly erők birtokosa már, miről álmodni sem mertem. Mester, alig másfél éve tanulok nála, de tudásom máris félelmetes! Olyan varázslatokat tanultam, mikről korábban álmodni sem mertem. Tűzgolyót lövök ki a tenyeremből, mi képes romba dönteni és felgyújtani egy halászkunyhót! Akaratomra eljegesedik a kezem alatt, mit érintek! Kedvemre megszólaltathatom a holtakat, és akaratom alá kényszeríthetem őket! Érintésemmel gyógyíthatok, és járványt okozhatok, sötétséget csinálhatok, világosságot gyújthatok... Mester, igaza volt, amikor azt tanácsolta, menjek északra, mert ott többet tanulhatok. Hamarosan nagy mágus leszek...
Ám olyan hatalmassá sohasem válok, mint Lendori Peltár, aki csak morzsákat szór elénk roppant tudásából!
De sajnos gyors gyarapodásomnak egyenlőre gátat szab, hogy Mesterem csak keveset foglalkozik tanítványaival. Minden igyekezetével egy hatalmas varázsszer után kutat, mely a legenda szerint itt rejtezik valahol Lendoron. Azonban bízom benne, hogy hamarosan sikerül megszereznie és megsemmisítenie a Káosz Szavát, és akkor többet foglalkozik majd velünk!
Most zárom levelem, mert virrad, és hamarosan jő a barátom és lekötelezettem, hogy elvigye e levelet magával a hajóra – és eljuttassa Kirovangba.
Jó kívánságaimat küldöm önnek, Mester, és azt kívánom, Moridon hatalma tartsa meg önt jó egészségben és erőben! Ugyanezt tolmácsolja szüleimnek! Mondja meg nekik, hogy Peltár Mester megígérte, két éven belül megtanítja nekem a teleportálás-varázslat titkát, és akkor bármikor hazalátogathatok.
Maradok híve tisztelettel:

Ammar Sernson
Lendori Peltár tanítványa
Lendor városa,
Moridon utáni 232. év, Aprel havának 2. napja

Skandar Graun szeme kimeredt, amikor tekintete először találkozott Peltár nevével. Peltár! Lendoron van! Lendor hercegének udvari varázslója! És hatalmas varázsló! Hatalmasabb, mint a Kirovangban található Moridon-varázslóiskola Mestere!
Peltár! Anyja gyilkosa! Apja gyilkosa! Aki a szörnyű mészárlás után még hónapokig kutatott a félork csecsemő után, hogy meggyilkolja!
De miért? Vajon miféle jóslatot emlegetett Netar állandóan?



Main menu 2

by Dr. Radut