Jump to Navigation

John Caldwell: A Káosz Káosza

- részlet -

Már megint esik. Skandar Graun morogva vakarta meg bozontos mellkasát, ahogy kipillantott a füstös barlangból a borongós hangulatú, reggeli tájra. Túlságosan északra menekültek, s itt a Vas-hegység közepén, a zord csúcsok között az időjárás kiszámíthatatlannak bizonyult, és ez még komorabb hatást gyakorolt rá, mint Feketebotos Mark’yhennon vártömlöcének mélye.
Skandar Graun sóhajtott. Nyolc hónapja már, hogy itt éltek a világtól elzárkózva Hilgarral, az óriásnővel ebben a rideg barlangban, s most jött el az idő, hogy rettegésük alábbhagyott, s mivel a dög unalom gyötörte őket, egyre többet esett szó arról, vajon mi történhet a külvilágban.
Vajon sikerrel járt a hadjárat? Mármint a Káosz erőinek hadjárata, akik az áruló Ywerd révén valósággal megsemmisítették Feketebotos Mark’yhennon támadó erőit.
Skandar Graun felhorkant undorában, valahányszor Ywerd az eszébe jutott. Hűtlen gazember.
Bár... adott néhány jó tanácsot, és ezt esetleg a javára lehetne írni. De akár így, akár úgy, mindenképpen egy köpönyegforgató áruló!
Hoppá!
Skandar Graun csak most döbbent rá, hogy amit már régóta nézeget, s amit az éjszaka utolsó sötétségfoszlányainak tartott, az valójában nem egyéb, mint...
– Hilgar! – kiáltotta izgatottan. – Füst!
– Hö? – Hilgar valami vaskos gyökéren nyammogott, mindkét kezét szénaboglya méretű hasán nyugtatta, mely bár nagy volt ugyan, nem sokban tért el attól a mérettől, mellyel Skandar Graun eredetileg megismerte. Pedig az óriásasszony terhessége igencsak előrehaladott állapotban leledzett.
– Tűz... – motyogta a félork. – Ahol füst van, ott tűznek is kell lenni...
– Hozzá’ te rőzsét! – morogta az óriásnő ingerülten. – Este én gyű’töttem.
A félork harcos-pap fel sem vette ezt az értetlenséget. Mondhatjuk úgy is: megszokta az elmúlt hónapok alatt, hogy vagy mindent többször is el kell magyaráznia, vagy maga oldja meg a problémáit. Ezúttal az utóbbi megoldást választotta.
Magához vette láncos buzogányát, ám a mellvértjét a barlang falának támasztva hagyta. A fenének se’ hiányzik!
Elhatározta, hogy közelebbről szemügyre veszi azt a füstöt, mert nem árt tudni, ki lakik a szomszédban.
Ez idáig maximum farkasok és medvék háborgatták őket, és néha-néha egy-egy erre kószáló manó is felbukkant. Ám ez utóbbi vagy észvesztve menekült, vagy Hilgar bunkója ítélte veszteségre az eszét. Tüzet azonban eddig soha senki nem rakott a közelükben...
Skandar Graun laza léptekkel sietett le a lejtőn a kis patakig, ahonnan rendszerint az ivóvizüket szerezték, sziszegve átlábalt a jéghideg vízen, s a túlsó parton a szomszédos orom felé vette az irányt. Magasabbról talán többet látni.
Az eső mintegy érzékelve, hogy a félork útnak indult, e bátorságot értékelve hatalmas zuhévá változott.
– Hujjé! – morogta Skandar Graun egyre ingerültebben. – Tudtam én, mi hiányzott!
Ám minden méltóságot sutba dobva futásnak eredni egy kis zuhé elől, nem vall igazi harcosra, így hát Skandar Graun morogva és prüszkölve ugyan, de rendületlenül folytatta útját felfelé a hegyoldalon. Büszkesége csak akkor szenvedett csorbát, amikor a hűvös esőcseppeket némi átmenet után borsónyi jégszemek váltották fel, s a félork harcos-pap azon nagy igyekezetében, hogy minél előbb védett helyre meneküljön, megcsúszott, pofára esett, s alaposan beverte az orrát. Ám visítani csak akkor kezdett, amikor a borsónyi jégcseppek között mogyorónyi, sőt diónyi példányok is érkeztek, s természetesen mindezek a félork védtelen, kopasz feje búbján, s orrnyergén landoltak.
– A jó anyádat! – ordította Skandar Graun csak úgy a semmibe, s még ő maga sem tudta eldönteni, ezt az átkot Yvorlnak vagy Mark’yhennonnak szánta-e. Valószínűleg mindkettőnek. S ha már itt tartunk, miért ne juthatna belőle Groomsnak, minden Orkok Öregapjának is...
Mire idáig jutott gondolatban, egy kiugró sziklát pillantott meg, mely úgy nyúlt ki a hegyoldalból, mintha szánt szándékkal útjelzőként helyezték volna oda, hogy mint egy hosszú, megkövesedett ujj keletre mutasson. E sziklatető alatt keresett menedéket Skandar Graun az ítéletidő elől.
Amíg a jégdarabok dühödten dörömböltek a feje fölé nyúló sziklán, mintha bebocsátást sürgetnének, a félork fájdalmas képpel végigtapogatta sebeit. Az orrnyergéről két helyen is lejött a bőr, viszont a fejbőre csak egy helyen csattant ki, a többi találat helyén csak jókora dudorok meredtek elő, mintha onnan is diónyi jegek akarnának a napvilágra türemkedni.
A jégeső hamarosan abbamaradt, mintha valami láthatatlan hatalom elfújta volna, s normál esőcseppek áztatták tovább az itt-ott még fehér foltos talajt. Ám a maradék jégdarabok is elolvadtak, s csak a megtépázott bokrok, letört ágak és a félork dudoros feje jelezték a korábbi ítéletidő létezését.
Skandar Graun apró golyószemét forgatva, fogcsikorgatva bújt ki rejtekéből.
Hova a francba lett a füst? S hogy lehet itt bármit is látni? Micsoda szemét időjárás!
Azért a forma kedvéért még felkapaszkodott a hegycsúcsra, s onnan pillantott le a szomszédos völgybe. Ám hiába meresztette a szemét, füstöt most már egyáltalán nem látott, tűznek, táborhelynek pedig nyomát sem észlelte.
– Skandiiii! – hallatszott egy tompa bömbölés a háta mögül, s még hosszan visszhangzott. – Skandiiiii... diii... diiiiiiii...
A félork megfordult, s a közbenyúló fák lombjain keresztül látta a szomszédos hegyoldalban a barlangjukat, s előtte Hilgar termetes alakját.
Gyűlölte, ha Skandinak szólítják, de hiába közölte ezt a tényt több tucatszor is azzal a tyúkagyú behemóttal, az csak nem tudott leszokni erről a gyermeteg becézgetésről.
– Skaaaandiiiiii!
Már épp vissza akart kiáltani valami csúnyát, dacára annak, hogy nem volt kiabálós kedvében, amikor valami igen fura dolog ragadta meg a figyelmét.
A két hegy közötti keskeny völgyben, melyben az a hűs patak is csobog, ami fölött négy-ötszáz méterre az ő barlangjuk található a szomszédos hegyen, a fák lombjai ütemesen hajladoztak. No, nem az egész erdő egyszerre, csak egy keskeny sáv, s az is csak egy rövid szakaszon. S ez a rövid szakasz megindult fölfelé a hegyoldalon, egyenesen abba az irányba, ahol Hilgar ordítozott telve aggodalommal.
S amikor Skandar Graun a lombok között megpillantotta, miféle szerzet az, mely haladtában folyamatosan tolta szét maga elől a fák ágait, érezte, hogy társnője hamarosan nagy bajba kerül.
– Hilgar! – ordította, s a hegyoldalak visszaverték a hangját: – Hilgaaar... gaaaaaar!
Ám az a hatalmas, fekete, humanoid alak, mely céltudatosan csörtetett felfelé a lombok közt a tisztás felé, mintha meg sem hallotta volna a kiáltást. Vagy ha hallotta is, nem foglalkozott vele.
Ha lehet mondani, Skandar Graun zuhanó kőként zúdult le a hegyoldalon. A hasonlat annál is helytállóbb, mert kurta lábú hősünk pár lépés után megbotlott egy alattomos gyökérben, s innestől kezdve a zúdulás – no persze némi gurulással és káromkodással fűszerezve – a szó szoros értelmében elmondható.
Az még a kisebbik baj lett volna, hogy egy tüskebokor állította meg, de mielőtt erre sor került volna, álnok buzogánya legalább kétszer vágta vállon és gyomron, mire megállapodott.
Ám most nem volt ideje a sebeit nyalogatni.
Mindössze egyetlen gondolat lüktetett a fejében. Hogy Hilgart veszély fenyegeti, s az együtt töltött hónapok alatt úgy megkedvelte ezt a bamba teremtményt, hogy el sem tudta képzelni, hogy ő a sorsára hagyja.
Meg aztán minden felszerelése a barlangban maradt...
– Menekülj! – üvöltötte, hogy elnyomja magában ez utóbbi, harcoshoz illetlen gondolatot, s a hegyoldalak némi torzítással verték vissza a parancsot: – Ülj! Ülj!
– Skandiiii...
A félork felragadta rakoncátlankodó buzogányát, s ajkába harapva gázolt át a patakon, áttört a megtépázott bokrok között, s szinte látta azt az ösvényt, melyet a felfelé törtető hatalmas alak vágott. Nem tudta biztosan, miféle szerzet lehet, de azt gyanította, hogy ekkora termettel a legritkább esetben tartozhat a barátságos lények kategóriájába.
Rohamléptekkel indult meg felfelé az ösvényen, s bár még nem tudta, mi olyasmit tehet, amivel közbeszólhat, ha Hilgar nem boldogul, abban biztos volt, hogy minden tőle telhetőt meg fog próbálni.
– Megállj, te dög! – üvöltötte. – Itt jön a végzeted!
A roppant csörtetés egy pillanatra abbamaradt, hogy pár másodperc múltán vidám töretlenséggel folytatódjon tovább.
S ahogy a félork kibukkant egy hosszanti tisztásra, még épp látta a túloldalán eltűnni azt a roppant széles és hatalmas, szőrös hátat, melyet a következő minutumban máris zöld lombok rejtettek el a szeme elől. Az alak magasságára csak tippelni tudott. Talán nem érte el a négy métert. Legfeljebb a három kilencvenet. Ez majd’ másfél méterrel több, mint Hilgar magassága. S szélességben sem sokkal kevesebb.
Egy hegyi óriás!
Skandar Graun kissé megtorpant, mintha földbe gyökerezett volna a lába, ám habozása csak egy pillanatig tartott; máris rohant át a tisztáson, és fújtatva kapaszkodott felfelé a ritkásabb erdőben az emelkedőn.
Még száz méter lehet...
– Hil... gaaar! – ordította megosztva a név két szótagját egy ziháló levegővétellel. – Mene... külj!
A következő pillanatban olyan diadalmas bömbölés reszkettette meg a levegőt, amekkorát a félork még életében nem hallott, pedig egykoron még Maldyce nősténydémon dühös üvöltését is volt szerencsétlensége beengedni egyetlen fülének hallójárataiba.
– Ba... baa! Babu... ciiiciiiii!
Erre pedig Hilgar dühös ordítása válaszolt.
– Menj innét!
– Puszikát Gondurgaaárnak! Gye’e apucihoz!
– Haggyá’ mán!
– Aggyá’ puszikát!
Ezek után pedig olyan rémes cuppogás és kéjes kuncogás hallatszott, amitől a félorknak végképp felforrt az agyvize.
Épp időben rontott ki a tisztásra, hogy lássa, amint a négyméteres barom ölelésre tárt karokkal, már messziről cuppogva, nyáladzva lódul a hozzá képest alultáplált gyermeknek tűnő óriásasszony felé.
Ám Hilgart nem hatotta meg ez a leplezetlen hódolat. Bunkóját két kézre fogva várta az udvarlót, s amint a brutális alak karnyújtásnyi távolságra ért, megkínálta a lapos, beesett homlokot egy lendületes bunkócsapással.
Hatalmas kondulás hallatszott, akárha a bunkó egy roppant vaskos, odvas fa törzsén koppant volna. Rögtön utána a hegyi óriás felbömbölt, kissé megingott, bal kezével a homlokához kapott, jobbjával pedig akkora pofont lekent nemrég támadt gerjedelme tárgyának, hogy szegény Hilgar malacszerű orcája csaknem szétcsattant.
Hilgar azonban azt a védekezést választotta, melyet minden asszonyi állat a génjeiben hordoz születésétől fogva, s melyet csak akkor használ, ha erényét érzi veszélyben. Az óriásasszony meglendítette cölöpszerű lábát, mely ormótlan ívben emelkedett el a talajtól, s kevélyen illette rúgásával ellenfele ágaskodó férfiasságát.
Ezt látván, s a borzalmas csattanást hallván még Skandar Graun is az ajkába harapott, férfiúi együttérzéssel felszisszent, s jószerivel látni vélte a hegyi óriás szeme körül pattogó szivárványszínű szikrákat. S ismételten csak látni vélte, amint a toronymagas fickó törpévé görnyed leírhatatlan kínjában.
Ám ehelyett megrökönyödve volt kénytelen tapasztalni, hogy az orvul megrúgott fél meg se rezzen, míg a támadó némber fél lábon ugrál, és fájó lábát babusgatja.
Skandar Graun csak tátogott.
Most mi van?
– Szuka! – üvöltötte a hegyi óriás tajtékozva, egy villámgyors mozdulattal megragadta Hilgar csuklóját, egy csavarás, s az otromba fabunkó máris az ő kezébe került. Felfelé lendült...
Skandar Graun vadul megrohamozta a hús-, szőr- és izomkolosszust.
Ám ahhoz túl messze állt, hogy időben odaérhessen. A bunkó szűk ívet írt le, ahogy csuklóból meglendítették, s fejbúbon kapta a még mindig lábát fájlaló óriás nőstényt. Hilgar úgy dőlt el, akár egy letaglózott ökör, egy kissé talán még a hegyoldal is beleremegett. Aztán a hegyi óriás hím annak rendje s módja szerint megragadta a tulajdonul szerzett nőstény bozontos és zsíros haját, s annál fogva készült elvonszolni saját hajléka felé; minden bizonnyal azon céllal, hogy sebtiben megtartsa a nászt.
Időközben az eső rendületlenül szemerkélt tovább. Ilyen csekélységek nem zavarták meg kitartó monotóniáját.
Skandar Graun feldühödött démonként vetette magát a hegyi óriásra, s bár még a derekáig sem ért, láncos buzogányával kétszer is úgy fejbe gyűrte a feléje hajoló hatalmas vadbarmot, hogy az felordított, s elengedte zsákmányát.
Egyetlen bunkómozdulattal elsodorta az arcátlan orkot, s szembe fordult vele.
– Kajaaa! – morogta ahhoz elég hangosan, hogy kellemetlen visszhangok kelljenek. No és az undorító csámcsogó, cuppogó hangok a félork minden kétségét eloszlatták, hogy esetleg rosszul értette az elhangzottakat.
Skandar Graun hátraugrott, s gyűrűs kezét nyújtotta előre.
– Peltár! – parancsolta hűvösen, ezzel a varázsszóval aktivizálva ékszere hatalmát.
A gyűrűből vörösen parázsló szikrák vágódtak elő, összevissza lyuggatva a hegyi óriás bozontos mellkasát. A fickó a melléhez kapva próbálta elhessegetni a kellemetlen vörös darazsakat, s meglepett ordítása arra utalt, hogy nem érti a dolgot. Ám az a pofon, amit utána lekent a diadalmas Skandar Graunnak, pedig arra utalt, hogy a félorknak négy métert kell hevenyészett hátra szaltóval repülnie.
Meg is tette.
Nyekkenve ért földet, s tohonya ellenfele a következő pillanatban már lódult is felé. A félork kétségbeesetten hengeredett oldalra, centiméterekkel térve ki így a hegyi óriás lefelé vágódó jobb talpa alól, mely minden bizonnyal a fejét szerette volna az esőáztatta talajba taposni.
– Peltár! – üvöltötte Skandar Graun most már valamivel riadtabban, s gyűrűjét az óriás ágyékkötője felé irányozta abban a hiszemben, hátha a tüzes szikrák több eredménnyel járnak, mint előzőleg Hilgar lendülő lába.
A hegyi óriás olyan dühödten bömbölt fel erre az alattomos támadásra, hogy Skandar Graun dobhártyái bizony majdhogynem beszakadással fenyegettek.
A félork, mielőtt ismét elharsoghatta volna egykori patrónusa nevét, akkora rúgást kapott a bordái közé, hogy több métert hengeredett, s a szemébe könnyek szöktek a fájdalomtól.
A talaj döngéséből arra következtetett, hogy a hegyi óriás vad vágtában igyekszik lépést tartani kínoktól elvakultan hengergőző ellenfelével, s ez a tudat nem tette kimondottan boldoggá.
– Peltár! – nyögte, s gyűrűjét abba az irányba fordította, amerre rengett a föld. Ezúttal szemmagasságot célozva meg.
Szikrák sziszegtek, surrogtak.
Legnagyobb csalódására, s kétségbeesésére a közvetlen közeléből nem a hegyi óriás szívet melengető fájdalomüvöltését hallotta, hanem éppen ellenkezőleg: Hilgar értetlen sikolyát.
– Skandiiiiii...
Sajnálatos félreértés következtében a kedvese megmentésére igyekvő óriásnőstény kapta a képébe a szikrazuhatagot.
– Bocs! – morogta Skandar Graun, és még valami mást is akart mondani, ám ekkor egy irdatlan vasmarok torkon ragadta, jó alaposan megrázta, hogy kihullott a kezéből a láncos buzogány, s ekkor az a marok emelni kezdte.
A félork jóformán még mindig az arcát szorongató Hilgaron sajnálkozott, amikor feje egy szintbe került az óriás szőrös pofájával, s a töredezett fogú, tátott szájból még az ő sokat kibíró szaglóérzékét is megkínzó, iszonyatos bűz csapta meg.
Mit megcsapta? Egyenesen letaglózta. Ilyen irdatlan bűzorgia éreztén csaknem elvesztette az eszméletét.
A hegyi óriás egy kecsesnek éppen nem nevezhető rántással közelebb húzta a félork kopasz fejét vigyorgó pofájához.
– Nyami-nyami – jegyezte meg, s tenyérnyi nyelvével végignyalta Skandar Graun fintorgó ábrázatát.
Ettől a példátlan inzultustól a félork egyszerre magához tért, s némi öklendezés közepette kimondta legfélelmetesebb varázslatának parancsszavát.
– BOSSZ... SZÚÚÚÚ!
Érezte, ahogy a Káosz Szava kattan az agyában, s szinte a zsigerei is bizseregtek attól a szenzációs hatástól, amit a hatalmas varázslat azonnal kifejtett. Nem először próbálta már, tudta jól, mi következik. Illetve, hogy a hegyi óriásra miként hat, annak megjóslására nem vállalkozott volna, ám hogy a hatás frenetikus és lenyűgöző lesz, arra bármikor készséggel mérget vesz. A másodperc töredéke alatt eszébe villant az a kép, amikor a Káosz Szavát egy manó tábor közepén sütötte el, s ezzel a tettével sikerült a terjedelmes tábort fenekestül felfordítania. Az egyik úszni kezdett a puszta földön, s majdnem belefulladt a képzeletbeli folyóba. Egy másik figura meg a tűz parazsát dédelgette, csókolgatta, egy harmadik pedig saját kőkését kívánta megemészteni; legalábbis abból, hogy a szájába gyömöszölte, erre lehetett következtetni. A többiek meg...
Skandar Graunnak könnyeket csalt a szemébe a kedves emlék, no meg a nyakára tapadó vasmarok.
– Bosszú! – préselte ki magából még egyszer, pusztán önszorgalomból.



Main menu 2

by Dr. Radut